http://www.youtube.com/watch?v=QQkbb_QOnGQ

2011 október 21. | Szerző: Nennike

 

Néhány nap múltán még mindig szokatlan izgalommal gondolok a szombati telefonhívásra. Semmi érzékem a zenéhez, a dallamok-hangok világába nem nyertem bebocsátást, de a férfiasan mély emberi orgánum mindig megérint, így David hangja is visszhangzik a fülemben.

 

Tudom, hogy jól döntöttem, amikor nemet mondtam a balatoni hosszú hétvégére, de ráérő időmben elég sokszor felötlik a csábítóan bűnös gondolat, mi lett volna, ha mégis? Olyankor beugrik Vera intő arckifejezése és mint a pavlovi reflex, szinte hallom, Laufot Annuska, Laufot!

 

Ráadásul azt mondtam a széphangúnak, hogy majd én hívom, így szokatlan módon az én térfelem pattog a képzeletbeli labda és izgalmas a gondolat, hogy bármikor felemelhetném a telefont és a jövő heti városbéli randevút illetően is az én kezemben van a gyeplő. Persze nem hívom, mert a várakozással szinte óráról-órára feszítem a húrt. Egyébként is a titkos-feszítő vágyakozás, a kíváncsisággal vegyült bizonyosság, hogy eljön majd a tökéletes pillanat, minden pénzt megér.

 

Pénteken hallom, hogy mint minden nap a héten és az elmúlt héten is Ali szerdán ismét a Kazinczy utcában kereste a vigaszt és az alkoholmámort több baráttal együtt. A különbség csak annyi, hogy éjfél után David is megjelent. Ahogy mesélték, elképzeltem a mosolytalan szikár embert, amint érkezik, ahogy körülnéz, ahogy rendel, nagy kortyokban iszik és közben fürkész tekintettel vizslatja az embereket. Aliékhoz hamar csatlakozik, együtt isznak-ki ezért, ki azért. Majd többen együtt távoznak és utóbb Ali elmeséli nekem, hogy David egész este Kingát rajongta körül, majd elkérte a számát.

 

Másképp nem is érteném azt a pénteki üzenetét, miszerint „Tetszik a Kinga.”

 

 

http://www.youtube.com/watch?v=7UlAT5uTVW4&feature=related

2011 augusztus 18. | Szerző: Nennike

 

Azt hittem addig ostobán, hogy nekem már újat mutatni a párkeresés zűrzavaros útvesztőiben nem lehet. És lőn! A szép harmonikás akcentusa és mély hangja a fülemben kanyargott, de az agytekervényeimig csak akkor jutott el, amikor már rég letettem a telefont. Titkon jóleső érzés, csiklandós belső ujjongás fogott el, kicsi gyermekpillangók kavarogtak a gyomrom tájékán. Felhívott, akinek a titkos, anyáimtól örökölt tudás szerint nem is kellett volna.

 

Vera szeme volt az arcom tükre, meglepetésemre meglepetéssel felelt és várakozóan figyelte mindentudó mosollyal a szája szegletében az akadozó beszédemet.

 

Igen, nem, nem is tudom. Akkor biztosan nem. Tudod a gipsz miatt most nehezen utazom. De kedves tőled. Talán akkor a jövő héten. A városban, igen. Jó. Akkor majd hívlak. Szia.

 Soha ilyen tőmondatokban nem beszéltem még, tán életemben sem. De mit mondhatna az ember, ha egy harmonikás randevúra hívja és koncertszezon lévén rögvest a Balatonra egy három napos koncerttel egybekötött hosszú hétvégére? Még báránysültet is ígért. Csábító. Szeretem a bárányt rozmaringgal. Szeretem a balatonparti közhelyszerűen holdfényes, csillagnéző éjszakák vízillatát. Szeretem az örmény harmonikásokat.

 Kész szerencse, hogy a gipszbe burkolt jobb lábam erényövként is remekül funkcionál, így nem kell elgondolkoznom azon, hogy ugorjak-e azonnal fejest egy nyári kalandba. Mert hogy ebből ennél több nem lesz, nem lehet, abban még én az örök kereső is biztos vagyok.

 De elég csak ránéznem Verára és már mindent tudok. Laufot, Annuska, Laufot! Helyesen döntöttél. Várjon csak egy a deli legény, ha igazán akar téged! Ha pedig egy balatoni fruska elcsavarja addig a fejét, hát ne bánd. És ne nézz azokkal a nagy, ábrándos szemeiddel ilyen vágyakozóan, kihűl a levesed!

 Kötelességtudóan kanalazok.

 -Azért közben hallgathatunk tőle valamit, Vera? Ott a hátad mögött egy régi CD-je. Ugye milyen tehetséges?

 Vera nevetve legyint, – Annuska javíthatatlan vagy – de azért beteszi a korongot a lejátszóba. Szép ez a délután.

http://www.youtube.com/watch?v=rC026PC39hs&feature=related

2011 augusztus 16. | Szerző: Nennike

 

Jó ám az, ha az embernek gipszben pihen a lába. Ki hitte volna, hogy ennyi törődés, ennyi szeretet és ennyi meleg leves rejtezik a barátaimban? Egyetlen hétvégém sem volt, amikor ne jött volna valaki, hogy istápolásnak álcázott szeretetével örvendeztessen meg. Mennyi ismeretlen ember, aki a villamoson kedves mosollyal adta át a helyét és még pár vigasztaló szóra is futotta. „Ó, kedvesem, ebben a nyári melegben, borzalmas lehet a gipsz, ne szabadkozzon, üljön csak le és meséljen, mi történt!” Akkor rájöttem, hogy nem olyan rossz a kismamák és az idősek sorsa.

Legalább négy hét, aztán majd meglátjuk. – mondta a szépnevű bokaspecialista. Micsoda idők várnak rám, csupa szép élmény!

A Mikában átbúsult-vigadott este után szombat következett, bölcs és sokat látott Vera barátnőm ült nálam, míg én levest kanalaztam és tele szájjal, hévvel meséltem Bencéről és Davidról, eleinte pityeregve, majd kétkedően.

A pityergés okáról úgy nyilatkozott Vera, ahogy szokott.

-Annuska, már megint nem adtál neki Laufot! Fogadjunk, hogy már kitaláltad a gyerekeitek nevét.

Isten látja lelkem, szeretem a Verát nagyon, olyan mintha a 200 kilométerre lakó anyám pesti helytartója lenne. Mindig van hozzám egy jó szava, egy pohár bora, és a két fiút felnevelt anya élettapasztalata már sok gödrön segített át. De hogy örökké ezzel a lauffal piszkál! Igaza van, nem kell a harmadik randin az életcéljaimat kielemezni a férfiakkal. Én is tudom, hogy a 3 rakoncátlan kölök, mint téma fenyegetőbb egy férfiembernek, mint a guillotine „miszerint nyaktiló”. De mikor hiszi el végre, hogy már sosem mondom el a randipartnereimnek, hogy az első fiam neve biztosan Ágoston Bars lesz…? Bencének se mondtam, esküszöm. Inkább hagyjuk is a témát, Vera! Volt más is tegnap este!

A kulturális újságíró persze ismerte a harmonikást és annak rossz híre is elért hozzá. Ismerte szenvedélyeit, a nőkhöz fűződő kapcsolatainak kudarcát, de mégis együttérzően bólogatott, amikor szóba hoztam a kigombolódó inge mögül elősejlő mellkasát és a kékségesen mély szemét.

–Kétségkívül szép ember, illik is hozzád. Csak kérlek, ne kezdj el keresztneveket keresni a szokatlan vezetékneve mellé, kérlek!

Lemondóan sóhajtok. Vera nem tudja, hogy az összes leendő gyermekem neve az apa személyétől függetlenül megvan.

–Amúgy meg, ki tudja, hogy felhív-e? Ellenben Vera, ez a leves isteni! Jesszusom, mondtam már neked, hogy szeretek gipszes rokkant lenni?

Nevetünk. És akkor megcsörren a telefon. Nyávogok, fújok az ismereten szám láttán. Biztos egy ügyfél, de szombaton? Szokás szerint hosszan szemlélem a telefon kijelzőjét.

Vera rosszalló pillantása hatására, lemondó sóhajjal veszem fel. Elkerekedik a szemem.

http://www.youtube.com/watch?v=VFPaRkQIvGk

2011 augusztus 15. | Szerző: Nennike

Van valami kegyetlen a tekintetében. Hogy ez a kíméletlen-nyers pillantás a világ ellen irányul vagy annak fájdalma, amit a világ művelt vele, azt nem tudhatom.

Akkor este jó volt feloldódni ennek a végtelenül magányosnak tűnő embernek a kozmikus-irreális kékségű szemében és nem gondolni a nagyon is reálisnak látszó Bencére. Bencétől lehetett volna várni valóságos és életszagú cselekményeket, ő elhívhatott volna moziba, kicserélhetett volna egy kiégett izzót a nappali állólámpájában, bemutathattam volna anyámnak, de ez a zenész, semmi ilyesmire nem rendeltethetett.

De legalább csalhatatlan érzékkel választja ki a négyféle rosé közül az egyetlent, ami jó és úgy tud nézni az én zöld szemembe az ő kékségével, amitől úgy érzem magam, mint Briszéisz, aki minden ógörög erkölcsével felvértezve is tudja, hogy Akhilleusz elől nincs menekvés.

Beszélgetünk, lassan hajnalodik a Kazinczy utca porán megcsillan a fény, indulni kellene. Itt van még Ali is, aki búskomorságában azóta is iszik. Invitál mindkettőnket David, menjünk még át hozzá, legyen késői vacsora vagy korai reggeli.

De az mára sok lenne, muszáj gondolkoznom, lüktet a fejem. Bencét valahogy ki kell űzni a sejtjeim emlékezetéből. Ez a bibliai nevű megfejthetetlen zenész pedig a kiáltóan elszigetelt létével egyelőre megijeszt. Csak haza, haza innen! Adok neki egy névjegykártyát, és nem tudom mit remélek.

Hazafelé kanyarog a taxi. Belül azt hiszem, sosem látom többet és ettől titkos megkönnyebbülés fog el. Közben a női büszkeségem szilánkjai karcolgatják a hiúságom falát, és lidérchangon súgják a fülembe, hogy fel kell hívnia.

http://www.youtube.com/watch?v=iBhNVIRnZ7s&feature=related

2011 augusztus 13. | Szerző: Nennike

Mert nem szabad a dolgokat akarni. Annyira akarni, hogy közben apró, átsejlő izzadságcseppek jelennek meg az ember homlokán és lassú gyöngyözéssel irányt vesznek a domború arccsont felé. Az akarásnak szaga van, kicsit olyan, mint a kétségbeesésé, keserű és szenvedő.

Azt hittem, a puszta elhatározásom ereje majd megteremti az új, boldogságos páros életemet. Azt is hittem, hogy eddig az én hibám volt, hogy egyedül vagyok. Mert egyszer azt mondta egy, a közhelyek szintje felett egy centire kiböffentett amerikai filmben Diane Keaton: „A boldogság választások sorozata.” Biztos mindig csak a rosszat választottam, amikor az élet elém sodort gonosz egyidejűséggel két férfit. Ám most erőt merítek a betonkemény fekvőgipsz helyett kapott pillekönnyű, kékséges rögzítő lábmerevítőmből és biztos kézzel kiemelem a tömegből a Jófiút. És magától értetődő természetességgel elkerülöm a rosszhírű férfiembereket. Egyszerű képlet.

Bencét az Antalnál heti rendszerességgel tartott Fény Bisztró azonosítóval ellátott házibuliban mutatta be nekem Hajnal. Jóllehet a terep előre el volt gereblyézve mindkét oldalon, épp eleget hallottam az elrontott kapcsolatáról, a szomorú szakításáról, a kedvességéről és a férfias hangjáról. Még fotót is mutattak róla a gondos kerítő kezek és tetszett a 2D-s leképeződése. Bizton számíthattam arra, hogy neki is mondtak rólam minden jóféle, ám nyilván részleteiben félrevezető reklámot és a Péter kollégánk által gondosan kiretusált céges fotókról meggyőződhetett róla, hogy két fülem van, még ha az egyik kicsit kajla is.

Az aznapi bulira jó előre fel volt vezetve, hogy elkerülhetetlenül be leszünk mutatva egymásnak, menekülni kár. Kicsit mindig félek ha a kerítési hadműveleteknek a rossz oldalára kerülök, de amikor odaért, különösebben nem bántam, hogy ő az a híres Bence. Tényleg kedves. Persze ki tudja, hogy viselkedne egy tömegkarambol közepén, egy másnapos szombat délelőttön, paintball közben, de akkor tényszerűen kedves volt. Szívesen voltam vele.

Előre örültem, hogy ha már ilyen rendes és jólfésült fiú, akkor ő aztán biztosan fel fog hívni másnap, legkésőbb két nap múlva, de mindenképp a hírös és rettegett „háromnapos” szabálynak eleget téve.  Nem bántam volna. És csakugyan megkeresett, találkoztunk és anélkül, hogy alapjaiban megremegett volna az univerzum, minden alkalommal nagyon jól éreztem magam a társaságában. A Kovács óta tudom, hogy az égszakadás-földindulás nem jó jel, akkor csak a vakság van és a buta, másikat nem is ismerő, csökönyös akarás. Bencében az volt a jó, hogy lehetett lassan közeledni és nem kellett semmit idő előtt kimondani és bezárni egy sötét, kitörölhetetlenül felcímkézett skatulyába.  Mire eljött Hajnal születésnapja, addigra már többször találkoztunk, de még semmi olyan nem történt köztünk, amitől bárki is azt gondolhatta volna, hogy barátságnál több van köztünk.

Aznap este a balesetem után minden megváltozott bennem. Rossz irányt vett belül valami, ezt már tudom azóta, de azt hittem ezt más nem érzi rajtam. Azt akartam hinni, hogy kívülről továbbra is lazának hatok, de valójában akkor már rosszul érintett volna, ha a Bence kihátrál az életemből.  Elkezdtem akarni azt, amire valójában vágynom kellett volna.

A kék gipszemben is szívesen jöttem-mentem a városban, az aznap esti koncert Bence barátaival az ő ötlete volt.  A zene jó volt az állóhajón, a rozéfröccs kicsit karcos, a társaság jó. A koncert után még a Kazinczy utca legújabb, trendi szórakozóhelyére is átbicegtem a többiekkel, ott találkoztunk össze Alival. Aznap megint valami rossz áramlat volt a levegőben, összevesztek Hajnallal. Amíg Alit hallgattam és igyekeztem neki vígaszt nyújtani, addig Bence a barátaival iszogatott, beszélgetett, néha visszatért hozzánk megnézni, hogy Ali jobban van-e már. Végül Ali jobbnak látta belevetni magát a tömegbe, aminek a forgatagában kevésbé fáj az élet és akkor visszaült mellém Bence.

Már ahogy belevágott a mondatba, akkor is tudtam, hogy ennek a beszélgetésnek nem lesz jó vége. A „nem tudom, mit akarok az élettől” és „még kevésbé tudom megmondani, hogy mit akarok tőled” mondatok épp azok voltak, amiket nem akartam hallani. Azt sem értettem, miért kellene tudnia. Ki tudja azt? De ugyanakkor azt is tudtam, hogy ezek a hárító mondatok csak azzal a céllal hangzanak el, hogy megértsem, bármit is akar Bence az élettől, abban én nem vagyok benne. Mint a fejlövés, úgy hatott. Nem akartam tovább beszélgetni vele, cikázott bennem a céltalan harag. Azt akartam, hogy menjen el és hagyjon itt Alival, hadd búslakodjunk együtt.

Különben is kinek kellenek az állítólagos rendes fiúk?

Azt fogadtam meg, hogy messziről elkerülöm a rosszhírű példányokat. Mégis amikor egy órával később besétált az örmény harmonikás, kisszériás híresség a hatalmas kegyetlen-acélkék szemeivel, fájdalmas arcélével a kigombolt fehér ingében és a türkizkék sáljával, csak egy pillantást vetettem Alira, és már terelte is mellém Davidot.

Ő Anna, beszélgessetek! – mondta, azzal eltűnt mint egy jótékony szellem. 

 

http://www.youtube.ccom/watch?v=XqkuBSUWx_8&feature=related

2011 június 6. | Szerző: Nennike

 

Hajnal születésnapját ünnepeltük pénteken abban a nemrég nyílt pubban a város közepén. Sűrűn jártak a pincérek az asztalunkhoz. Nevettem, koccintottam, elkeseredtem, várakoztam, beszéltem és hallgattam, csalódtam, ajándék pálinkától borzongtam, bátran fejjel mentem a falnak, sokféle este volt.

 

Kata sziporkázott, újfent göndör fürtös feje hol itt, hol ott bukkant fel nevetve, mígnem befutott Antal. Figyeltem, hogy figyeli-e a megújult, kivirult Katát és megnyugodva állapítottam meg, hogy bizony-bizony gyakran rátéved a tekintete. Ki lepődött meg hát, amikor hajnali egy óra felé már egymás mellett álltak a bárpultnál és Antal keze Kata derekán volt. Hogy jó lesz-e így, nem tudom. De remélem.

 

Indulóban álltunk az ajtó előtt, már ki tudja, kiről-miről meséltem a többieknek, csak Zsuzsi válasza égett belém örökre.

– Lásd be, nem megy ez neked. Van, akinek egyszerűen nem való.

Mármint a párkapcsolat. És belátom. Hiába keseredik meg ettől a szám íze, hiába lep el a lábtól felkúszó, bénító fájdalom, Zsuzsinak igaza van. Bánjam? Hiszen egyedül lenni végső soron nem rossz. Sőt.

 

Ballagtunk át a városon, talán még nevettem is közben. Miklós mellettem Szabó Lőrincet szavalt. Semmiért egészen. Meg tudtam volna ütni. Ilyen lenne a szerelem? Akkor inkább egyedül.

 

Az új Széchényi térig mentünk, ott állt számtalan taxi. Kézenfekvő volt egyet kiválasztani, gyalogoltunk már addig épp eleget. Fannival egyszerre indultunk el a legközelebbi autó felé a sötét útpadkán át. Olyankor, sietve, ki veszi észre a tátongó gödröt az út szélén?

 

Csak a bokámba maró fájdalomra emlékszem, meg az átcikázó gondolatra, hogy olyan lehetek, mint egy erőtlen, elhagyott marionett-figura, összecsukló-nevetséges tagokkal. Nem akartam, hogy a taxi a balesetire vigyen, csak haza, mielőbb haza. Másnap is fájt és harmadnap is. Egyre dagadt, a színe változott, mintha a bokám, gonosz kis csomó maga sem tudná eldönteni, a kék vagy a lila áll-e jobban neki. Ronda volt így is, úgy is.

 

De hogy mehetnék ilyesmivel orvoshoz?

– Pihentesse, borogassa!- mondaná a doktor, azt meg magamtól is tudom. Harcosok és költők leszármazottja vagyok, papok születtek a családunkban és oldalágon fejedelem meg várvédő, kemény, makacs emberek. Egy büszke nagyasszony nevét viselem, költőt szült, akit ágyúgolyó ölt meg. Hát lehetetlenség így egy bokaficamot komolyan venni. Egészen vasárnap estig, amikor legyűrt valami mélyvilági fájdalom és elbicegtem a két sarokra lévő, hírhedett balesetire. Csak ültem és vártam. Figyeltem a szenvedő arcokat, a véráztatta pólyába takart tagokat, a türelmetlen tekinteteket, a sorukat számláló nőket, a vigasztaló szülőket és a hősies kicsiket. Féltem, hogy baj lesz és féltem, hogy nem lesz baj. És akkor én, végül én, végre én, hosszú órák után. Röntgen. Ott már nem kellett hosszan várni, a beteghívó lapon ott virított a nevem előtt a megtévesztő titulus. Nem, nem kolléga, csak egy jogász. De akkor már a piros fény alatt feküdtem és nyalábok futottak át az ernyedten heverő, fájón lüktető lábamon.

 

– Nincs törés. – száraz, fáradt hangja van a magas, szikár orvosnak.

– De ez a duzzanat, a vérömleny mindenképpen szalagszakadásra utal. És nagyon instabil a bokája. Miért csak ma jött, hol volt az elmúlt két napban? Nem is rögzítette, igaz? Adnék bokarögzítőt, de az nincs az éjszakai ügyeleten. Marad a fekvőgipsz. – sommás ítélet.

És akkor a harcosokat és költőket feledve, a szigorú pillantású orvos szeme láttára, elkezdtem sírni. Ettől megijedt a szigorú tekintetű. Mert a futószalagon, a konzervbetegeknek nincsenek érzéseik. Hát miért sír ez a lány?

 

Hogy magyarázzam meg neki, hogy nekem nem lehet fekvőgipszem, mert nincs aki vigyázzon rám. Egyedül vagyok, mint az ujjam, még ide is egyedül bicegtem el.

 

És akkor döntöttem el, hogy ez így nem mehet tovább. Jöjjön akár a semmiért egészen. Bármi, csak ez ne.

http://www.youtube.com/watch?v=xrJL2YNu4i0

2011 június 1. | Szerző: Nennike

Utólag meggondolva, többet láttam bele abba a boldogsággal viselős estébe, mint amit tényleg tartogatott számunkra. Mert van olyan is, hogy mitológiai szörnyszülött kel életre ott, ahol szépségesen mosolygó csecsemőt várnak, vagy halva születik az örömmel várt gyermek. És van olyan is, hogy egymás mellett virul a jó és a rossz virága.

 

Hetek teltek el azóta és Hajnal vehemens szenvedéllyel átfűtött boldogsága Alival azóta is tart. Már senki sem emlékszik a korábbi kifogásainkra, mindenkit levett a lábáról a férfi. Aliban mindenki a jót látta. A férfit, aki mellett a barátnőnk végre kivirágzott, aki miatt reggelente megint dúdolva főzi a kávét és még a periratok lusta unalma sem telepszik rá a napsütéses arcára. Örültünk nekik.

 

De miért kell az örömbe ürömnek vegyülnie? Az örömnek lenne ideje, az önfeledtnek, a mindent maga mögött hagyónak, a tombolósnak.

 

Azon az estén az Ibolya presszó füstjében egymás mellett ült Kata és Antal is. Másnap azt gondoltam, tervezni sem lehetett volna szebben az este forgatókönyvét. Szappanoperák könnyes-bús tanulsága, klisészerű igazságtétele a sorsnak, ha két összetört, csalódott ember egymásra talál. Hiszen ki érthetné meg jobban őket a másiknál? Pihe-puha selyembe takarva kell, hogy óvják egymás szívét, ha megint ki merik nyitni valaki előtt. Mert akkor este nemcsak Hajnal és Ali találtak egymásra, de Katáék is. Óvatosan, mint a bice-bóca, sérült kismadár a gyerekversben, akinek még nem forrt össze a törött lábacskája, de már ugrál, mert itt a tavasz és a napsugarak simogatják-csalogatják elő őt újra. Kettejüket nemcsak a csalódás élménye hozta össze, hanem a hasonlóságuk biztos tudata is. Mert keresni sem lehetett volna összeillőbb embereket, ha az élet széles, színes spektrumán nézzük a két embert. De kérdés hogy a hasonlót vagy a soha nem látottat, az ismeretlent keressük-e a szerelemben?

 

De aztán elteltek az első, örömhozó hetek, amikor még látni véltem mindkettejükön az egymásra találás felszabadító erejét, amely leoldotta a korábbi csalódás keserű bilincsét. Tudta mindenki, hogy kevés idő volt a gyászra, még nem sírták el a könnyeiket, ami az előző szerelmeknek járt, de reménykedtünk. Reménykedtünk, hogy a két barátunk boldog lesz egymással, hogy a puzzle darabjai a helyükre kerülnek. Szépek voltak együtt, jó volt rájuk nézni.

 

Aztán ahogy egyre közeledtek egymás felé, egyre inkább részesei lettek egymás hétköznapjainak, Antalon már látszott, hogy hátrálna, menekülne vissza a magányba, a halottszürke magányba, ahol csak mint egy ízeltlábú lehet létezni és nincs, aki bántson. Mindegy, csak kötődni ne kelljen, csak ne legyen megint valaki, aki elpártol. Kárhoztatni őt, elítélni, amiért nem tud megint szeretni, úgy szeretni, ahogy Katát kellene, nem lehet. Kata sem szólt, csak ment, maradék-megtépázott büszkesége némaságával hagyta ott Antalt a Nagy Ignác utcai lakásban, ahonnan annak idején Nikolett kiköltözött, és ahonnan most Katának csak egy kézitáskába kellett nyomtalanul beleszórnia a mosdó szélén árválkodó fogkefét.

 

Csak később sírta el magát, de akkor már a Teréz körúton járt és a török gyros-áruson kívül senki nem látta a könnyeit.

 

 

http://www.youtube.com/watch?v=IYCL8ONwH5M

2011 április 26. | Szerző: Nennike

 

Ahogy Ernest Hemingway mondta nagyon bölcsen, „Ha vége szakad valaminek, akár rossz volt az, akár jó, mindenképpen űr marad a helyén. Ha rossz volt, az űr magától is megtelik. Ha jó, akkor csak úgy lehet megszüntetni, ha a helyébe az ember valami jobbat talál.”

Vannak mágikus helyek és idők, amikor a Jósisten, Sors vagy amit akartok egymás mellé teszi az embereket és akarva-akaratlanul bölcsen összekuszálódnak az életek szálai. Hajnal és az addig ismeretlen Aladár azon a szomorúan induló, álmos füstbe burkolt estén lettek egymásnak örömhozó, szerelmes vigaszai. Ki érdemelte volna meg jobban ezt a hirtelen jött boldogságot, mint Hajnal, az után a kálvária után, aminek részben magam is okozója voltam.

Töredelmesen bevallom, hogy régen gyakran próbáltam belekontárkodni az isteni hatáskörbe eső összeboronálásba, de az én boszorkánykonyhám trükkjei általában nem váltak be. Utoljára Hajnallal kísérleteztem, amikor félig-meddig tudattalanul, de bemutattam annak a Fürtös barátomnak, akivel utána évekig tartó se vele-se nélküle típusú szerelemben vergődött. A Fürtös valaha az egyik legjobb barátom volt, kicsit a soha meg nem született bátyámat láttam benne, de miután Hajnalt nem szerette úgy, ahogy szerintem és mindenki más szerint is a barátnőm ezt megérdemelte volna, megkeseredett az én szeretetem is. Hajnal és Bálint kapcsolatát végigélni, majd meggyászolni nem lehetett száraz lábban, nekem is fájt közben a visszautasítás, a szeretetlenség, a meg nem értettség és jóllehet tudtam én, hogy ebben nem szabadna belefolynom, de ki tud egy ilyen helyzetben pártatlan maradni?

Hajnal a szív embere, akinek az emberek, az őt körülvevő szeretet-kör a legfontosabb a világon. Nem kötődik ő tárgyakhoz, a figyelmét elkerülik a körülmények, nem keresi a választ a materiális kérdésekre, neki mindene az ember. Mindig van egy felesleges válla a bánatosoknak, mindig van ideje a szomorkodókra és mindig kapható egy kirándulásra, mozira, színházra és a T.M. utcai lakásban mindig van egy plusz bögre mentatea a betérőknek. Minden jónak ellenére, ami benne lakik, a fürtös Bálint szíve valahogy nem válaszolt neki.

Végül Hajnal a saját szívét is érzéstelenítés nélkül kitépve ki tudja hányadszor, de akkor úgy tűnt véglegesen szakított Bálinttal. Utána jött egy hosszú, fénytelen-dicstelen időszak, amikor reggelente felkelt és este lefeküdt ugyan, próbálta eltölteni a kettő között a nappal óráit, de az értelmét ezeknek a cselekvéseknek nem látta. Megkérgesedett a lelke is közben, nem akarta többet kinyitni és kiszolgáltatni a szívét, az érzéseit, egy arra érdemtelen férfinak. Láttuk, hogy nem jó neki egyedül, de azon túl, hogy meghallgattuk, nem tudtunk egyéb módon segíteni.

Aztán jött az este az Ibolyában. Sosem gondoltam volna, hogy ez a cseppet sem varázsos hely szül majd fellobbanó szerelmet és borzolja össze a bennük addig szunnyadó kémiai elemeket Antal hívta el oda a ki tudja honnan megismert Aladár barátját, akiről csak annyit súgott a fülembe a mindig jól értesült és előttem fél órával érkezett Luca, hogy nem fogom elhinni, de 50 éves! Ráadásul Aladár – gondoltam, ezt is de megverte Jóisten, vagy az anyja így állt bosszút a sok órás vajúdás után a fián? Később hallottam, hogy Antal (a másik szerencsés csillagzat alatt született névválasztás) Alinak szólítja, ez a név legalább kedves. Jóllehet a viselője cseppet sem olyan, mint egy háremtartó török szultán vagy a negyven rabló vérszomjas vezére, sokkal inkább egy nyugodt, megállapodottságában is sikeres sztárfodrászra hasonlít.

Alighogy megérkeztem, az északi szél hevességével berobbant Hajnal is és lehuppant az egyetlen üres helyre, Ali mellé. Elég volt a férfi fénylő tekintetét követni és máris megvolt a válasz egy hónapok óta feltenni nem mert kérdésre. Hajnal feltámadt!

 

http://www.youtube.com/watch?v=QMF8K8WxbpE&feature=related

2011 április 22. | Szerző: Nennike

Csak ültem ott köztük, tőlem szokatlan  csendben és figyelemmel. Szinte meg tudtam volna érinteni, éreztem a szagát, láttam a színét a szégyennek, ami hömpölygött bennem a saját önzésem és világom kicsinyes szűkössége miatt. Mennyi szeretett ember sorsa találkozik körülöttem és mennyire nem figyeltem rájuk a tamások keltette turbulens viharomban.

Hónapok óta birkóztam Darvasi László Virágzabálók című könyvével. Na nem azért, mert rossz volna, csak nem könnyű szembesülni azzal, ha súlya van a szónak, ha a képek gyönyörű-mázsás teherként nehezednek a szívre és még napok múltán is ott forognak a félmondatokba burkolt gondolatok az ember elméjében. Folyvást a miénkbe csordogál egy másik ember sorsa, ahogy a könyvben is szövődnek a szálak, nincs az másként az én életemben és a barátaim körében sem és mégis mily kevéssé figyelek rájuk. Hajszolom a napi figyelmet, elvárván tőlük, hogy örökké csillogó szemmel hallgassanak meg, érdeklődjenek apró hódításaim talmi sikere iránt. Ami a legrosszabb, hogy magam is ezek bűvkörében élem az életemet, és közben nem vettem észre, hogy Katával többet kellett volna beszélnem, Antallal többet kellett volna innom, Hajnalt el kellett volna kísérnem jógázni, amíg még hívott, Karolint sem csak akkor kellett volna keresnem, ha szívesség kellett és a többieket is mikor hívtam fel utoljára csak azért, hogy halljam a hangjukat?

Azzal vigasztaltam magam, hogy ők is élük a maguk életét. Jobb volt azt hinnem, hogy nekik is megvan az esti programjuk és bizonyára jól szórakoznak az én történeteimen, ha végre találkozunk és mesélek. Az ember boldogságra törekvő lény, de a boldogság hajszolása közben eltévesztettem az irányt és nehéz a viharos tengeren visszafordítani a hajót és rájönni, hogy a három randit megélt liezonjaim nem tesznek engem sem boldoggá.

De boldoggá tesz a barátaimmal töltött idő, legyen az csak egy elcsípett félóra, amikor Hajnallal sütit eszünk munkaidőben a kedvenc füstmentes kávézónkban. Teljesen feltölt egy átnevetgélt szombat este Karolinék új otthonában, és minden új megvilágításba kerül egy hirtelen jött ötlettől vezérelt borozás után Katával a Kiadóban. Vagy amikor Lala és Panna órák hosszat készül az első tavaszi báránygrillezésre és lehet ugyan, hogy nem sikerül tökéletesen a gondosan pácolt húsétel, de ki bánja ezt? Mindennel felérnek Luca filmválasztásai, pár óra nevetés Esztivel és újra felszabadult tizenévesnek érzem magam, meglátogatom Vicát vidéken és fellélegzem. Mekkora ereje van a néhol hamisra hangolt koncerteknek, ahol Borzas barátunkat hallgatja mindenki!

És ahogy ma este is, ülhetünk bár akkora füstben, ami alkalmas lenne egy szekérderék húsvéti sonka előkészítésére, de itt van mindenki, aki számít. Mostantól nem felejtem el őket, becsszó!

Mindig lesznek tamások, remélhetőleg egyszer lesz Egy Tamás vagy épp Gábor, Michael vagy Isten tudja ki lesz, de a barátaim mindig mellettem lesznek és ez boldoggá tesz.

Darvasi László könyvét pedig mindenkinek ajánlom!

http://www.youtube.com/watch?v=mG88b1qjWik

2011 április 21. | Szerző: Nennike

Antalt az egyetem óta kiismerhetetlenségében ugyan, de ismerem. Álarca, a cinikus humor rejtekében megbúvó és nyersességével sokszor bántó felszín alatt előttem hallgatott a mély, de valahogy sosem bántam igazán, hogy olyan, amilyen. Vannak emberek, akiket ösztönszerűen szeretünk, akkor is azt sem tudjuk igazán, milyenek, hogy sósan eszik-e a túrós tésztát vagy édesen, mi volt a kedvenc meséjük az óvodában, hideglelést kapnak-e a jazztől vagy épp rajongó imádattal veszik körül Louis Armstrong ezerszer feldolgozott dalait.

 

Antalunkkal jó egy helyütt lenni, mert minden szurkálódása ellenére megunhatatlan egyénisége a társaságnak. A nőkkel való viszonyának sokfélesége és ellentmondásossága senkit nem zavart, hiszen bár mindnyájunknak lett volna alapja a többieket ezzel a témával zrikálni, de hallgatólagos cinkossággal elfogadtuk, hogy az ellenkező nemmel való viszonyunk finoman szólva is mosogatólé zavarossággal örvénylik körülöttünk. Antal még a „jobbak” közül való volt, aki alapvetően igazi és tartós kapcsolatokban élt, de az azokat összekötő nehezebb időkben kiélvezte az élet tálcán kínálta lehetőségeit. Egyetemi éveink derekán megroppantotta őt is egy szakítás, akkor láttuk őt először összetörve, elhagyatva és így elhagyva kis időre az álarcot és megmutatva azt az Antalt, akit még sosem tárt elénk addig. Sajnáltam nagyon, és józsef attilai szavakkal mondva, ott melegedett belém a gondolat, hogy az érzéketlennek tűnő külső mögött nagyonis sebezhető, sérülékeny ő is.

 

Aztán évek teltek el, sokféle idők jöttek és Antal talált egy lányt, aki egy gyakran ismételt nevű kolléganőből hamar barátnővé vált és aki mellett boldognak láttuk, akivel átélte az összeköltözés nyűgeit és szépségeit, akivel elindult egy olyan úton, amely a közös jövő felé csordogált volna. A barátok nagyobb része ugyan ellendrukkere volt a kapcsolatnak, mert a lány nem idomult a régi barátok kényelmesen ismerős tempójához, de jobbnak láttuk a békesség és Antal boldogsága kedvéért elhallgatni aggályainkat. Ráadásul az idő is Nikolettet igazolta, mert egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy Antalunk bizony már nem az első gyertyát fújhatja el az új szerelem tortáján. Azt láttuk eközben, hogy a kedvéért Antal változik, nyitottá válik a világ azon dolgaira is, ami nem száraz, mint egy jogszabály, nem kerek, mint egy focilabda, és nem habzik, mint a sör.

 

Aztán jött egy nap, amikor Antal világát, az egyenesnek hitt utat pusztító találat érte. Nikolett hazatérvén egy spirituális táborból megvilágosodott és túlvilági mosollyal az arcán bejelentette a véget. Még el sem száradtak az üdvözlésére vett elegáns, hosszú szárú és illatos rózsák, de a lány már el is költözött Antaltól, nem hagyva a lakásban maga után mást, csak az egykori közös fotók keretei mögött fehérlő, szennyes porral szegélyezett keretű magányt. Napok teltek el, de Antal még mindig nem tudott egyedül belépni az egykor közösnek hitt lakásba, nem tette a lábát a hiányzó bútorok fantomfájdalmas helyére, aludni pedig végképp nem tudott a hirtelen megnőtt és kiszélesedett ágyban. Estéről estére más baráthoz vándorolt, mint egy kóbor, boldogtalan lélek, mi pedig csak újratölteni voltunk képesek a kiürült poharát, mert mi mást tehet az ember ilyenkor?

 

Hetek teltek el azóta és még mindig ugyanaz a fájdalom néz vissza a szemeiből, ahogy ül asztalunknál a barátoktól közrefogva.

 

Antal passiója még nem ért véget, de csak azt tudom kívánni neki, hogy „ha lehet, múljék el tőle ez a keserű pohár”!

 

Addig is Veled vagyunk Antal és osztozunk, ha másban nem is, hát az italban és a szomorú mámorban. Mert keserű ez a whisky, vagy csak a szánk íze az..?