http://www.youtube.com/watch?v=mG88b1qjWik

2011 április 21. | Szerző: Nennike |

Antalt az egyetem óta kiismerhetetlenségében ugyan, de ismerem. Álarca, a cinikus humor rejtekében megbúvó és nyersességével sokszor bántó felszín alatt előttem hallgatott a mély, de valahogy sosem bántam igazán, hogy olyan, amilyen. Vannak emberek, akiket ösztönszerűen szeretünk, akkor is azt sem tudjuk igazán, milyenek, hogy sósan eszik-e a túrós tésztát vagy édesen, mi volt a kedvenc meséjük az óvodában, hideglelést kapnak-e a jazztől vagy épp rajongó imádattal veszik körül Louis Armstrong ezerszer feldolgozott dalait.

 

Antalunkkal jó egy helyütt lenni, mert minden szurkálódása ellenére megunhatatlan egyénisége a társaságnak. A nőkkel való viszonyának sokfélesége és ellentmondásossága senkit nem zavart, hiszen bár mindnyájunknak lett volna alapja a többieket ezzel a témával zrikálni, de hallgatólagos cinkossággal elfogadtuk, hogy az ellenkező nemmel való viszonyunk finoman szólva is mosogatólé zavarossággal örvénylik körülöttünk. Antal még a „jobbak” közül való volt, aki alapvetően igazi és tartós kapcsolatokban élt, de az azokat összekötő nehezebb időkben kiélvezte az élet tálcán kínálta lehetőségeit. Egyetemi éveink derekán megroppantotta őt is egy szakítás, akkor láttuk őt először összetörve, elhagyatva és így elhagyva kis időre az álarcot és megmutatva azt az Antalt, akit még sosem tárt elénk addig. Sajnáltam nagyon, és józsef attilai szavakkal mondva, ott melegedett belém a gondolat, hogy az érzéketlennek tűnő külső mögött nagyonis sebezhető, sérülékeny ő is.

 

Aztán évek teltek el, sokféle idők jöttek és Antal talált egy lányt, aki egy gyakran ismételt nevű kolléganőből hamar barátnővé vált és aki mellett boldognak láttuk, akivel átélte az összeköltözés nyűgeit és szépségeit, akivel elindult egy olyan úton, amely a közös jövő felé csordogált volna. A barátok nagyobb része ugyan ellendrukkere volt a kapcsolatnak, mert a lány nem idomult a régi barátok kényelmesen ismerős tempójához, de jobbnak láttuk a békesség és Antal boldogsága kedvéért elhallgatni aggályainkat. Ráadásul az idő is Nikolettet igazolta, mert egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy Antalunk bizony már nem az első gyertyát fújhatja el az új szerelem tortáján. Azt láttuk eközben, hogy a kedvéért Antal változik, nyitottá válik a világ azon dolgaira is, ami nem száraz, mint egy jogszabály, nem kerek, mint egy focilabda, és nem habzik, mint a sör.

 

Aztán jött egy nap, amikor Antal világát, az egyenesnek hitt utat pusztító találat érte. Nikolett hazatérvén egy spirituális táborból megvilágosodott és túlvilági mosollyal az arcán bejelentette a véget. Még el sem száradtak az üdvözlésére vett elegáns, hosszú szárú és illatos rózsák, de a lány már el is költözött Antaltól, nem hagyva a lakásban maga után mást, csak az egykori közös fotók keretei mögött fehérlő, szennyes porral szegélyezett keretű magányt. Napok teltek el, de Antal még mindig nem tudott egyedül belépni az egykor közösnek hitt lakásba, nem tette a lábát a hiányzó bútorok fantomfájdalmas helyére, aludni pedig végképp nem tudott a hirtelen megnőtt és kiszélesedett ágyban. Estéről estére más baráthoz vándorolt, mint egy kóbor, boldogtalan lélek, mi pedig csak újratölteni voltunk képesek a kiürült poharát, mert mi mást tehet az ember ilyenkor?

 

Hetek teltek el azóta és még mindig ugyanaz a fájdalom néz vissza a szemeiből, ahogy ül asztalunknál a barátoktól közrefogva.

 

Antal passiója még nem ért véget, de csak azt tudom kívánni neki, hogy „ha lehet, múljék el tőle ez a keserű pohár”!

 

Addig is Veled vagyunk Antal és osztozunk, ha másban nem is, hát az italban és a szomorú mámorban. Mert keserű ez a whisky, vagy csak a szánk íze az..?